Gyűlólte magát. Gyűlölte magát azért, ami volt. Álmosan, kábultan haladt a szürke, decemberi utcán. Hideg volt, süvített a szél, de ő nem érezte. Nem érzett semmit, csak szörnyű éhségét. Egész éjszaka gyalogolt, megpróbált gondolkodni, de mindig eltérítette gondolatait a fájdalom Már napok óta nem táplálkozott; nem ivott egyetlen korty édes vért sem. Utálta ezt az életet (életet?), és félt, rettentően félt, hogy elveszti a fejét és ráront egy emberre. Mióta vámpírrá tették, számtalanszor történt meg, hogy átvette az uralmat testén a Fenevad, és kiszívta áldozatából az utolsó csepp vért is. Miután újra maga irányította testét, a lelkiismeret olyan erővel tört rá, olyan fájdalomal, ami borzalmasabb volt magánál az Éhségnél is.
Hamarosan hajnalodott. Elviselhetetlen erővel tört rá a félelem, de valahogy legyőzte. Baktatott tovább. Egész éjjel nem tudta kitalálni, mit kezdjen halálon túli életével. Már többször próbálta elpusztítani magát, de soha nem volt elég bátorsága. - Most megpróbálom - gondolta. Éppen kiért egy szép, hófehér kövekkel borított térre. Közepén szökőkút bugyogott, mellette néhány fa, alattuk padok álltak. Felnézett. Néhány gyengén pislákoló csillag hunyorgott vissza rá.
- Hamarosan felkel a nap - gondolta elégedetten -, és én akkor már nem menekülhetek. Odament az egyik padhoz és leült. Arcát a kelő nap felé fordította (éppen odaláthatott az alacsony házak miatt), és várta a megváltó halált. Nemsokára porrá omlik, és vége lesz szenvedéseinek. Testében egyre nőtt a feszültség, újra félni kezdett. Utoljára körülnézett, megpróbálta szép tér, a szökőkút és a fák képét magával vinni a halálba.
Az első fénysugár ráesett az arcára. Azonnal felüvöltött, ahogy elkezdett olvadozni az arca, de kitartott. Még egy kis ideig. Felugrott a padról, átfutott a téren, közben megpróbálta kezével eltakarni az arcát. Mire az árnyékba ért, ujjai elszenesedtek és tenyere helyén felolvadt a hús. Megkönnyebbülve, de borzalmas kínok között dőlt le egy házfalhoz. Vércsöppek hullottak szeméből a betonra.
- Nem sikerült... Már megint nem sikerült... - zokogott, csak zokogott a Szörnyeteg.
Sebeit - elég vér híján - nem sikerült teljesen begyógyítania, de azért kezdett már emberibben kinézni. Mostanra már megnyugodott. Ép kezével megtörölte szemeit. Már nem tudott sírni.
Felkelt. Agyán köd ült, mozdulatai teljesen lelassultak. Ereje elhagyta, de így is sikerült elvergődnie Menedékéhez. Áldotta a szerencséjét, hogy valahogy visszakeveredett sétája közben a düledező ház közelébe. Kinyitotta kívülről a pinceablakot, és áttornászta magát a nyíláson. A sűrű sötét még jobban elálmosította.
Egészen éjfélig aludt. A pincében megszólaló kakukkos óra ébresztette fel. Felkelt, és kimászott az ablakon. Éhes volt. Nem volt semmi az agyában, csak a kényszer, hogy ennivalót találjon. Újra felébredt benne a Fenevad. Egy csatornalejárathoz futott, leereszkedett, és elindult a vékony, nedves alagútban. Nemsokára talált néhány kövér patkányt, és megölte őket. Élvezettel szívta ki belőlük az édes Vitae-t. A vér elegendő volt, hogy begyógyítsa sebeit. Felmászott a legközelebbi feljárón, és felemelte a csatornafedelet. Először nem tudta, hol van, de döbbenten jött rá, hogy arra a szép térre jutott ki, ahol tegnap is járt. Odament a padokhoz, és leült az egyikre.
És újra megpróbálta megölni magát, mint minden nap. Karját keresztbefonta, és dacosan nézett a felkelő nap irányába.
Megint nem sikerült. Már az első fénysugarat sem várta meg, hanem eszét vesztve rohant az árnyékok felé. Leült a fal mellé, ugyanoda, ahova tegnap is. Órákon át ott maradt, és némán meredt maga elé. Gondolkodni próbált, de Nappal volt, így nagyon nehezére esett. A járókelők ügyet sem vetettek rá, egy idősebb férfi kivételével, aki pénzdarabot dobott a lábai elé.
Újabb órák teltek el. A Nap lassan elérte legmagasabb állását, de a Szörnyeteg még mindig az árnyékban kuksolt. Ekkor meglátott egy négy-ötéves forma kislányt, amint épp lelépett az úttestre. Látta az autót is, amely olyan nagy sebességgel közeledett, hogy már biztosan nem tudott megállni. Egy pillanat alatt döntött. Felhasználta vére utolsó cseppjeit is, és felidézte magában Klánja féltett titkát, a Gyorsaság nevű Diszciplínát. Nem telt el a másodperc törtrésze sem, és az utolsó pillanatban odaért a kislányhoz. Még idejében félretaszította, de ő már nem kerülhette el az ütközést. A hatalmas autó maga alá gyűrte. A szörnyeteg ekkor rádöbbent: szíve ver, bár egyre elhalóbban, a kocsi alól kilógó lábát pedig nem égeti a napfény. Elmosolyodott.
És a mentősök egy borzalmasan összeroncsolt, de mosolygó hullát emeltek ki a kocsi alól...
<<<Vissza