Anthony Sheenard: Ellopni egy Chagallt | Attila

zurk: A vérszívó denevér és a pelikán keverékének tűnő bohóccipő nagyságú, tűhegyes fogakkal megáldott csőrű lény. A Roxolánon őshonos.

Anthony Sheenard: Ellopni egy Chagallt

A Mysterious Universe című sorozat egyik korábbi példányát már boncolgattam itt a CU-n (CU32 - Anthony Sheenard: A hercegnő nyakéke), ami meglepő módon elég negatív reakciókat váltott ki a rajongók körében. (Nem a reakció a meglepő, hanem, hogy vannak a dolognak rajongói.) Az egyik fő motívum a panaszokban az volt, hogy az előzmények ismerete nélkül nem alkothatok pontos képet a regényről - különös igény, ha belegondolunk, hogy én a regényről írtam kritikát, és nem az előzményeiről -, az olvasó szava azonban parancs, beleástam magam az inomi honlapján található kislexikonba, hogy művelődjek e téren. Hogy jelezzem, készültem, ezen ismertetőt a kislexikonból válogatott bejegyzésekkel fogom fűszerezni. Ja, előre szólok, némi poénlelövöldözősdi is várható, szóval óvatosan az olvasással...


Markhamill: a Rigel rendszer egyik bolygója negyvenezer fényévre a Földtől. Villnegronok lakják.


Elsőre a könyv bíztatóbban fest, mint az elődje: kétszer olyan vastag lett ez a kötet, alig megemelt áron. A karakterszám alapján tán felsejlik a remény, hogy ezen a darabon esetleg még dolgozott is a szerző - munkakedv tehát már van, ami haladás...


...de meglehetősen rövid távon. A regény összhatása terén ugyanis nem került sor radikális javulásra - bárki, aki mondjuk ifj. Kovács Benő II. oszt. gimn. tan. matekórán elkövetett scifi zsengéinél igényesebb alkotásra számít, jó eséllyel keserűen csalódik. Hogy miért? Nézzük...


Glock-23-as lézerpisztoly: kerámiából készült, amit kimondottan őrző-védő feladatokat ellátó specialistáknak készítettek.


Történet

Bár a háttérszöveg valamiféle komplex kém-krimi-akció-scifi keveréket sejtet, amelyben a főhősnek egy pszichikusokkal, dimenzióhasadékokkal, alternatív valóságokkal, robotokkal, szellemekkel estébé védett bankból kell kihoznia egy igencsak régi és értékes mázolmányt, a szerző sajnos nem képes teljesíteni a beígérteket. A cselekmény a ráaggatott cirádák mögött egy meglehetősen egyenes vonalú, logikai bakikkal terhelt powertrip. Nem tudom, mennyire ismeri a szerző a Star Trek sorozatot, mindenesetre a történetszövés a Star Trek hullámvölgyeinek legidegesítőbb írói csodafegyverét, a technoblablát hívja segítségül, valahányszor valamiféle feloldandó komplikáció támad. Két-három bekezdésnyi hablaty a kvantum- és rezgésállapotokról, sztázismezőkről és téridő-technológiákról, valami kalapból előrángatott deus ex machina ketyere, és a szereplők kecsesen elsasszéznak a problémák mellett.

Nem tesz jót az összhatásnak a regény első felébe-harmadába ékelődő lövöldözéshullám, amely mintha a terjedelem feldúsítása kedvéért került volna a könyvbe. A bankrablósdi hirtelen félbeszakad némi céltalan darálás kedvéért, amely a főhős és egy helyi nagykutya között zajlik. Ennek keretében széjjellövésre kerül a fél város, valami hadihajó meg pár egyéb dolog is, hogy aztán észrevehető változás nélkül ott folytatódjon a sztori, ahol megszakadt. Az akcióhullám különösebben izgalmasnak sem nevezhető, az erőviszonyok nagyjából egy IDDQD-ben végigvitt DOOM játékot eredményeznek, amelyben mindent elpusztító kézifegyverekkel lőnek elpusztíthatatlan páncélt viselő emberkékre, és úgy általában dől össze minden és mindenki. Tizenéves Gyilkos Pistikék szerepjátékában találkozni hasonló, tét nélküli, izgalommentes kalandokkal, mondjuk talán azzal a különbséggel, hogy ők szeretik saját kézben tartani a dolgot, és nem nagyon bízzák rá magukat egy olyan stukkerre, amely amúgy mindent elsöprő tűzereje mellett gondolkozik és cselekszik is a főhős helyett. Egy ilyen megvásárlása után nyilván könnyebb préda egy hadihajó, de az ember óhatatlanul arra gondol, hogy Darth Vader mondjuk maga alá élvezett volna, ha egy ilyen Herden-100-as csúzlit drótoztathatott volna az Executor orrára, megkétszerezve annak tűzerejét.

A Gyilok Pisti feelinget erősíti az a különös megoldás, amellyel a főhős összetoborozza a társait a szupertitkos és szuperlehetetlen feladathoz, amely az évszázad bankrablása: gyakorlatilag találkozik velük, oszt' azok jönnek vele kalandozni, hiszen amúgy is a legjobbak a világon a szakmában (ez mondjuk nem meglepő, hiszen szinte minden szereplő a világ legjobbja, de legalábbis ősprofi). Ennek fényében valahogy nem éri váratlanul az olvasót az a rész és nem üti szíven a fordulat drámaisága, amikor a főhős rájön: lehet, hogy társai közül valaki másnak is dolgozik. Mindezt egy olyan bolygón, ahol egy árverésen a résztvevőket a többi résztvevő által megbízott auralátók meg hasonszőrűek figyelnek és próbálnak megakadályozni a licitálásban, tehát ahol feltételezhető néminemű erős kontroll és a nagy testvér figyelme...

Az igencsak lapos történet végén ugyan bedobásra kerül minden elképzelhető - minden elképzelhető, amennyiben képzeletünk más scifik újrafelhasználásából és nagy robbanásokon kívül nem táplálkozik másból - durvoid elem és pusztítás, hogy úgy tűnjön, volt itt némi kavarás is, ezek azonban csupán különösebb hatás nélkül társulnak a korábbiakban már amúgy is túltengő megalomán robbantgatásokhoz és lövöldözésekhez, és nem feledtetik a történet addigi lyukait. Különösnek találtam, hogy a Titokzatos Megbízó, bár rendelkezik az időutazás technológiájával, inkább a feltörhetetlen bankból akarja ellopatni azt a rohadt festményt és nem visszautazni érte egy nyugodtabb korba. Hasonlóan furcsa, amikor a főhős szarrá lövi egy agyonbiztosított bolygó gazdagokkal teli operaházát - számos halott és óriási anyagi kár -, másnap minden probléma nélkül beül egy kávézóba és nem piszkálják a hatóságok. Pistike-effektus, vagy ennyire nem tűnik fel neki, hogy készül valami?


elektrodinamikus plazmaíj: A Turáni Csillagszövetségben alkalmazott különleges fegyver. A plazmaíj fedélzeti komputerrel rendelkezik. A turániak szerint szellem. Vezérli a fegyvert. Különleges alumínium ötvözetből készül a vessző. "Feszítésnél a plazmaíj két végpontja között önmagába zárul a tér, és az így kialakult mikro-fekete lyuk húzni kezdi a vessző végét a saját eseményhorizontja felé (...) Fesztelenítéskor a térgörbület visszapattan, és a fénysebesség hetvenöt százalékával robbantja előre a vesszőt, ami az elektrodinamikus-gyorsítón átszaladva százmillió Celsius fokos plazmasugárrá alakulva minden megerőltetés nélkül átszaladt a fegyver saját védelmi rendszerén. A kilőtt vesszőket egy mikrorakéta tartja egyenesben."


Szereplők

Ha már a szereplőknél tartunk, sajnos ők sem erősségei a regénynek. A karakterek körülbelül egydimenziós kartonfigurák személyiségével rendelkeznek, külsejüket és nevüket leszámítva nem nagyon különböznek egymástól. Igaz, itt azért van némi differencia, hiszen míg a férfiak általában mind valami ősmacsó-wannabek, addig a nők valahol a szexéhes nimfomán - idegesítő tyúk - férfi mellekkel vonal mentén behatárolhatók és vagy elhagyták, vagy még csak elindulnak a főhős, York gyerek ágya felé. Sajnálatos, hogy a megcélzott kemény imidzsről csak a szereplők kijelentéseiből értesülhetünk, mivel írástechnikai korlátok miatt ez nem jön át. A szerző úgy tűnik képtelen rendesen megírni egy párbeszédet, így azok vagy valamilyen műmájer macsódumában, vagy afféle affektálóan kimódolt, minden-csak-nem-életszerű monológváltásban öltenek formát.


"Ránéztem, s abból, amit a tekintetemben tükröződni látott, rögtön tudta, hogy vége.

- Ne tegyen botorságot! - nevetett fel idegesen. Izzadságcsepp jelent meg a homlokán, vagy isten se tudja, hol, hiszen homlokból állt az egész feje! Seggig érő homlokból. - Ugyanannak a megbízónak dolgozunk!"


York Ketchikan, a főhős amúgy szenved minden problémától, amely a fentebb említett ifj. Kovács Benő II. oszt. gimn. tan. kezdeti zsengéiben előfordulhat. Tökös, okos, gazdag, szarik mindenre és beszól mindenkinek, lelő mindenkit, és mindennek ellenére minden más szereplő valami hihetetlen módon karizmatikusnak tartja. A kezében tartott szuperfegyverrel amolyan szteroidokon hízlalt és feltápolt nyilpuskájú Tier Nan Gorduinnak tűnik, annak minden pozitív vonása nélkül. Ebből az üzemmódból csupán egy-két alkalommal lép át valami Romantica Channelen is kulisszahasogatónak számító érzelmi módra, amelynek betetőzése az eksön vége felé előforduló eset, mely során az eddig dugott nőjét lelövő gonoszbácsit lövi le - üveggyöngy szinten eredeti gyilkos, kétségbeesett düh meg minden - úgy, hogy annak nem marad ideje elmondani neki, hogy rég elveszett anyukája még életben van. Dráma. Feszültség. Könnyek.


Debillion rendszer: Olyan istentelenül messze lakozik az ismert bolygóktól, hogy a postahajó-járat is csak évente hatszor jár arra. Központi bolygója Bhutic’s. Lakói nagyrészt nehéz gondolkodású űrparasztok, tisztelet a kivételnek.


Hangulat

Gyenge történet és sablonkarakterek még nem jelentenék feltétlenül egy regény halálát - elvégre Rejtő figurái is inkább voltak karikaturák, mint hús-vér emberek, de a fentebb említett nehézkes párbeszédek már erősen koporsószög-gyanúsak. A hangulati problémák azonban itt nem érnek véget.

Hangulat szempontjából a legnagyobb hiányosság, hogy a szerző láthatólag nem tudja eldönteni, mit is akar írni. Akcióregényt, paródiát, tudományos értekezést, scifit, kicsit-savanyú-de-a-mienk-warhammer40k nyúlást és még pár egyéb elemet próbál összegyúrni, ezek azonban nem simulnak össze egységgé, hanem ide-oda váltó, lazán összefércelt, darabos hatást keltő cselekménydarab-halmot alkotnak. Az író szegényes eszköztára miatt azonban - hatáskeltő eszközei lényegében kimerülnek a teátrálisnak szánt kifejezések orrvérzésig való halmozásában -, ezen cselekménydarabok mindössze a szék mellé ülés hangsúlyos példái. Különösen kiállnak - amúgy Lenke néni bölcsen, bele a kamerába stílusban - a szövegből a néhol teljesen funkciótlan, szórakoztassunk-tanítva-vagy-legalább-fogyjon-a-hely célból összeszedett részletek. Ilyenkor diktálásszerűen olvashatunk a Chagall gyerek életéről, vagy akár a spermiumok útjáról a férfi szaporítószervekben - utóbbi nélkül például nem hiszem, hogy kevesebb lenne a mű, legalábbis nem értem, hogy miért a célpont megdugásával lehet csak titokban belejuttatni a nanotechnikát, miért nem lehet egyszerűen az italába keverni... Hacsak nem az ifj. Kovács Benő effektus munkált éppen, ugye.


Croll: egy körülbelül négy méter magas, botsáska-lótetű keverék hibrid lény, amelyik embervérrel és friss döggel táplálkozik (ha éhes, akkor a halottakat is szívesen felfalja). Számtalan fogókarja mellett még tucatnyi csáppal rendelkezik. Álló helyzetből könnyedén ugrik tíz métert, ami már önmagában fölér a repüléssel, és ha valami nem tetszik neki, azt akár röptében is leköpi, majd leszáll, és a nyála által pempővé alakított anyagot (legyen az bár élőlény vagy páncél) felszürcsöli. A croll emellett intelligens lénynek számít, ugyanis saját bolygója, kultúrája és technológiája van. Fordítógép nélkül beszéli a standard angolt, és szereti az amerikai futballt... Befüvezett crollok: "Kegyetlen látvány! Csíkokra szabdalja karmaival ellenfelét, aztán felfalja és visszaböfögi, hogy még egyszer megrághassa."


A stíluskeveredés mellett komoly csapás a hangulatra a szerző makacs huszadik század-obszessziója. Egy harmincadik századi világot nehéz úgy átérezni, ha szinte valamennyi történelmi hivatkozás vagy valamely szereplő privát dilije a mi korunkhoz kötődik. Persze nyilvánvaló, ezeket könnyebb a történetbe passzírozni, mintha valami újat kéne kitalálni az írónak, de a harmincadik század egy Földtől távoli bolygóján a Mussolini gyerek merdzsóján közlekedő nehézfiú kábé annyira röhejes, mintha egy manapság játszódó akcióregényben az új-zélandi maffia főnöke II. Ramszesz harci szekerén érkezne a főhős elé. Ezen a téren a feltehetőleg humornak szánt névparódiák (Steve Spittleberg a rendező, vagy Heather Lockhear, Butch Cassini és a Sunance Kölyök) jelentik a mélypontot.

Az olcsó és céltalan poénok erőltetése sem tesz jót az összhatásnak. A helyet ugyan valamelyest foglalja például az egyik szereplő beszámolója, akit egy vatikáni űrhajóra lépve egy külön erre a célra készült ketyerével szopatnak le - nem vicc -, de a bárjelenetben szereplő kurva élet, bassza meg és hasonló nevű koktélok, majd az ezt követő, valószínűsíthetően burleszknek szánt tűzharc is nagyjából ebben a kategóriában leledzik.


Van tehát egy könyv, amely minőségben körülbelül a katasztrófa sújtotta terület kaliberű Hercegnő nyakéke szintjén ácsorog, bánatosan pillogva felfelé, az élvezhetőség távolban látszódó határára. Van egy szerző, aki alapvető írási problémákkal küszködik - hogy hanyagságból vagy a hozzá nem értésből, azt nem tudhatom. A kiadói tervek alapján nagyüzemben jönnek ki további MU könyvek, plusz internetes játék, kártya, jelmez, ékszer meg más egyéb marhaságot is terveznek hozzá az ábrándozók, tehát izomból folyik a brandépítése és terjesztése.

De tán illene foglalkozni valamit az alapokkal is, mert ugye a Dacia is egy általánosan ismert márkanév. Igaz, azt sem a minőséggel kötik össze a vásárlók.


/Attila




Automatikus keresés a CU Keresővel korábbi cikkekre az alábbi kifejezésekkel:

- [ Anthony Sheenard: Ellopni egy Chagallt ]

- [ Attila ] korábbi cikkei

- [ könyvkritika ] - típus szerinti keresés

- [ sheenard ] - kulcsszavas keresés (bármely előfordulásra)



[ lap tetejére ] / [ bevezető ] [ tartalom ] [ novellák ] [ kritikák ] [ ismertetők ] [ rpg ] [ miegyéb ] [ lebelezés ]

Copyright ©2004-2005 Petrus & CU-Team