Könyvespolc | Petrus


Régen foglalkoztunk már könyvekkel, ideje bepótolni a lemaradást néhány nem túl régi kiadvánnyal. Lássuk...

David Gemmell: Fehér farkas

(White Wolf, 2004 (e.: 2003), Delta Vision, 1890 Ft, 470+ oldal)

Gemmell meglehetős népszerűségnek örvend kis hazánkban, pedig nem mutat különösképpen "salvatorei" jegyeket (a rajongóktól elnézést, de később látni fogjuk, hogy miért is pont vele hozakodtam elő :) ), ennek ellenére - vagy emiatt? - ez már rövid időn (pár év) belül - ha jól számolom - a nyolcadik könyve (beleszámítva az újra kiadott Legendát és a "Király a kapun túl"-t is, amelyeknek korábban volt már Valhallás kiadása), ami megjelent magyarul, ami azért dícséretes. Kár, hogy még mindig csak a Drenai saga az egyedüli, ami kijön tőle, pedig most már sokkal kíváncsibb lennék pl. a külhonban eléggé dícsért és díjakkal is elhalmozott Jon Shannow (más néven Jerusalem Man) trilógiára is.

Na de most nézzük vizsgálatunk eme tárgyát, ami külsőleg meglehetősen impozáns méreteket nyújt. A mai könyvkiadáshoz mérten iszonyat vastag, ellenben az ára kb. ugyanott tanyázik, mint az általában egy-kétszáz oldalas, jó nagy betűkkel nyomtatott "bestsellerek" szokása, tehát az első benyomás máris pozitív. A borító mondjuk ezt alaposan lerontja, de mindenkit vígasztaljon a tudat, hogy nem hazai termékről van szó, már az eredeti is ilyen ocsmány. A fordítás a szokásos jó munka, olvasmányos, gördülékeny, nem döcög. Elgépelésre, vesszőhibára akad ugyan példa, de az oldalszámot tekintve bőven-bőven a tűréshatár alatt marad. Ja, és végre van térkép is a belső oldalon.

Viszont a tartalom már erősen fejvakarós téma. Az első kb. száz oldal után a kukába akartam vágni egy bősz "még egy drizzit!" felkiáltással, de aztán továbbkínlódtam magam, és végülis egész olvasható műről van szó, amit Gemmell valószínűleg rutinból összedobott pár hét alatt. Mondjuk ki: tisztes iparosmunka.

Hősünk, Skilgannon, aki a nem túl hízelgő Elátkozott titulus birtokosa is, magányos vándor. Skeln után pár évvel (a Legenda előtt kb. 10 évvel) járunk. Miután a ventriai hadak katasztrófális vereséget szenvednek Drenai ellen a skelni hágónál, a király meghal, vaskézzel kormányzott birodalmát polgárháborúk dúlják fel, és a korábban elszakadt külső tartományok, valamint a déli Naashan Boszorkánykirálynője is szemet vet a hatalmas birodalom maradványaira. Skilgannon valaha a királynő generálisa és legnagyobb szerelme volt, a legendás Nappal és Éj kardjainak forgatója, de egy város három évvel ezelőtti szörnyű és indokolatlan lemészárlása után (a második nevét pont eme tette után kapta) eltűnt a történelemből. Skilgannon most egy vidéki kolostorban bukkan fel, és bár nem célja, kénytelen a kolostor apátjának tett fogadalma szerint az ostromlott fővárosba utaznia. Útközben találkozik Druss-szal, aki egy régi drenai harcostársa kislányát keresi. Útjuk összefonódik, és keletre, egy a hegyek között eldugott misztikus templomba, majd egy halálos ellenség várába vezeti őket, és a híres csatabárd, a Snaga, és a két kard véres rendet vág az ellenük küldött orvgyilkosok, Eggyéforrtak és zsoldosok soraiban, miközben a véres tetemek gőzölgő halmai felett egy végzetes szerelem is rózsát bont...

Eh, be költői lettem, pedig a könyv ennél azért jóval profánabb. Úgy is mondhatnám: aki olvasott már Gemmell-t, azt nem fogja meglepetés érni. Hősiesség, szerelem, bátorság, önfeláldozás, legyőzhetetlen hősök, régi történelmi szálak befonása, utalás későbbi regények eseményeire - mind itt van, egy kupacba fogva. Még szerencsétlen Árnyjáró nyílpuskája is szerepet kap, szegény... Ami új, az a megszokott stílustól és szövegfordulatoktól messze elütő genetikai magyarázat az Eggyéforrtakra, és bizonyos orvosi beavatkozásokra (az, szó szerint genetika van benne; kábé olyan szintű dolog ez, mint a midikloriánok a Star Wars-ban: valakinek magyarázatul szolgál, valaki meg sugárban hány a hallatán...), valamint a már említett "drizzites" vonások. Mik is ezek? Skilgannon két spéci kardot - inkább szablyát - forgat, amelyeknek szinte legyőzhetetlen mestere. Tanítója egy félig-meddig Zaknafeinre emlékeztető öreg kardmester (nem, vérségi kötelék azért nincs köztük), aki most a királynő tanácsadója, mentora, és vannak bizonyos öntörvényű, lázadó jellemvonásai. Legfőbb ellenfele szintén egy kétkardos pali, akit egyszer már legyőzött, és halottnak hitt, de persze a könyv csúcspontjának a kettejük csatájának kell lennie (bár Entreritől eltérően ez az ellenfél végleg meghal - valószínűleg...). Skilgannon a könyvben jórészt tipikusan az a figura, aki/ami Drizzt volt a Száműzött (Exile) idején. Ezek a főbb vádpontok, bíró úr, a részletes elemzést kihagynám, a könyv második fele egyébként is sokkal tartózkodóbb e téren.

Megjegyezném még, hogy a címben említett állat, és a vele képviselt lelki-álombéli tusa valahol a könyv kétharmada után nemes egyszerűséggel elsikkad, eltűnik. Nekem nem sikerült megfejtenem, hogy milyen okból is, mivel Skilgannon nem sokat változik a végére... A másik dolog pedig az Eggyéforrtak borzalmas gyengesége. A korábbi regényekben mint rettegett lények bukkannak fel, akikkel szemben még a legnagyobb hősök is csak óvatosan állnak ki, akkor is csak egyszerre eggyel. Itt meg úgy hullanak egy-két csapástól, döféstől, mint a gabona aratáskor. A noname szereplők persze sikítoznak, és fejvesztve rohangálnak, de a hősök többnyire gond nélkül elbánnak a szörnyekkel. Nemritkán egyszerre akár többel is...

Külső: [3 | 3 pötty] / Tartalom: [5 | 5 pötty]

Ui.: Azért a könyvet lezáró epilógus, valamint a folytatás, a "The Swords of Night and Day" fülszövegének elolvasása (pl. itt) már hangos tiltakozó szűkölésre kell kényszerítse még a legelvetemültebb Gemmell rajongókat is...

Michael A. Stackpole: Farkas és Holló (Shadowrun)

(Wolf and Raven, 2005 (e.: 1998), Beholder, 1998 Ft, 280+ oldal)

A Beholder nem áll le - bár lassul -, és továbbra is folytatja a Shadowrun regények magyar kiadását, ami nagyon szép dolog tőlük, lévén egyik kedvencem a sorozat (meg is vettem minden magyar regényüket; :nyal: - :nyal: ;) ). Stackpole neve sem ismeretlen idehaza, hiszen szintén a Beholder által kiadott Battletech regények nagy részét ő írta, de emellett pl. ő követte el a Star Wars-os Rogue Squadron (Zsivány osztag) sorozatot is (ami már valahol tíz felett jár a könyvek számában, ami sajnos minőségben már közel sem jelent ilyen jót :( ...). Jelen tárgyalt regényünk annyiban lóg ki a szokványos ShRun regények közül, hogy nem egy egybefüggő történetet mesél el, hanem egy novellafüzér, amelyeknek ugyanazok a szereplői, és a novellák történetei között nincsenek szerves folytatások (pár mellékszálat és utalást kivéve). Kis történetek ezek, amelyek egyébként baromi jó modulötletek is egyben, jól és élvezetesen megírva, kész élmény volt a könyv végigolvasása. Bár picit itt-ott eltér a szerepjátékos ShRun standardtól, de még az elviselhetőség határán belül marad a dolog (a baseball meccses mátrixos jégtörést kivéve, ami már nagyon elszállt...).

A címszereplők - viszont sajnos - mind különleges lények. Pl. Farkas ember ugyan (Wolfgang Kier a becsületes neve, farkasos medálja van, szuper Fenris (="farkas") járgánya, stb.), de a Farkasszellem megszállottja, és sokáig tartott, míg megtanulta kordában tartani a benne szunnyadó erőt (gyakorlatilag egy nem sámán farkasemberről van szó, eltérésekkel a berögzült standardtól). Ehhez Raven, az amerelf (ha van amerindián, akkor van amerelf is :) ) nyújtott neki segítséget, és később Farkas tagja is lett Raven különleges csapatának. A novellák főszereplője Farkas, az ő képeségei és a nyomozási módszerei, de néha Raven is beveti a mágikus hatalmát, illetve más csapattagok is fel-feltűnnek fő- vagy mellékszereplői státuszban (leginkább Lopakodó, aki, miután egy betonkockába ágyazva a folyó fenekére dobták, lerobbantotta a saját lábait, majd afféle "raptoros" kiberlábakat csináltatott magának, és egyébként is elég 0.1 esszenciás figura...). A történetek mind-mind jól felépített hosszabb-rövidebb "run"-ok, amelyekben inkább a nyomozás az elsődleges, de persze mindegyik végén ott a szokásos összecsapás az aktuális gonosszal. Jó sztorik, jól megírva, jó ötletekkel és helyszínekkel, nekem nagyon tetszettek. Kár, hogy mindenféle hercehurcák miatt Stackpole egyelőre nem tudott teljes ShRun regényt írni (erről a könyv végén maga az író ír egy összefoglalást).

Külső: [5 | 5 pötty] (szokásos Royo, de köze nem sok a tartalomhoz) / Tartalom: [8 | 8 pötty] (-1 a baseball-mánia, meg az erősen felsőligás, high-tech-es dolgok miatt, bár itt ne egy Sargent & Gascoigne-féle elvetemültségre asszociáljunk).

Ui.: A fülszöveg csak az első novellára igaz, arra is inkább részben...

Lásd még.: Beholder fórum a könyvről (eltérő véleményekkel :) )

William King: Trollvadász (Warhammer Fantasy)

(Trollslayer, 2005 (e.: 1999), Szukits, 1990 Ft, 330+ oldal)

"Na végre!", sóhajtottam fel, amikor megláttam egy könyvesboltban a Warhammeres körökben "odakint" eléggé ismert és népszerű King-sorozat (Trollslayer, Skavenslayer, Daemonslayer, Dragonslayer, Beastslayer, Vampireslayer, Giantslayer; amint látható, a szerző nem szenved hiányt fantáziában... ;) ) első könyvét magyarul. Gyorsan le is csaptam rá, és két este alatt ki is végeztem. King-nek alapvetően két főszereplője van: a félőrült, halálvágyó törpe harcos, Gotrek, valamint a félősebb, poetikusabb hajlamú ember, Félix. Ők ketten egy alapos elázást követően vérszerződést kötöttek, miszerint Félix addig követi Gotreket, míg az dicsőséges, törpéhez illő halált nem hal egy csatában, és Félix fog arról gondoskodni, hogy a neve dalok és regények formájában fennmaradjon az utókornak. Nos, mint kiderül, Gotrek hiába az a vakmerő és öngyilkos fajta, az isteneknek bizonyára perverz örömet okoz, hogy a legkeményebb küldetéseket is megússzák ők ketten. :)

A regény tkp. novellasorozat, a páros vándorlásainak éveiből felidézett történetekkel. Mint a Warhammer Fantasy szerepjáték lelkes rajongója, nagy örömömre szolgált, hogy a leírások, a történetek szinte pontosan azt a világképet tükrözik, ahogyan én is látom és mesélem itt a dolgokat. A környezet nincs ellentmondásban a David Ferring-féle Konrad-trilógiával sem, a kettő nagyszerűen kiegészíti egymást (annyi megjegyzéssel, hogy a Konrad talán sötétebb, kilátástalanabb hangvételű).

Végül pedig a tartalomról, csak röviden: Félix és Gotrek a Birodalmakból indulva dél felé, egy törpeváros - Gotrek szülőhelye - felé halad, és eközben változatos és színes (de a legfőképpen: a Warhammer világába szerintem nagyon jól illeszkedő, és nem csak hent-only) kalandokat élnek át, újra és újra összecsapva a Káosz változatos erőivel - amelyek nem mindig az eltorzult testű bestiák, vagy a zöldbőrű orkok és goblinok, hanem bizony néha fertőzött elméjű emberek képében mutatkoznak meg előttük.

Külső: [7 | 7 pötty] / Tartalom: [9 | 9 pötty]

William King: Space Wolf (WH40K)

(Space Wolf, 2000, Games Workshop Publishing, angol elektronikus verzió)

Nos, kis hazánkban a Warhammer 40K kapcsán jóformán egyedül Ian Watson ismert, mint író, és bár tény, hogy jócskán neki köszönhető a 40K univerzum népszerűsége, azért akadtak mások is, akik ihletet kaptak regények és novellák megírásához. Ilyen figura William King is, akinek Warhammer Fantasy-s regényeit az előbb veséztük ki - és megdöbbenve kellett tapasztalnom, hogy egymástól mennyire elütő két könyvet is tud írni ugyanaz az író. De erről kicsit később...

A Space Wolf egy négyrészes sorozat (a további részek: Ragnar's Claw, Grey Hunter, Wolf Blade, plusz van még egy önálló 40K regény Farseer címmel) első darabja, itthon még nem jelent meg fordításban - és most nagyhirtelen nem is tudnám eldönteni, megérné-e kiadni. Ami tény: 40K-s regény, tehát bizonyára lenne rá kereslet, de az is tény, hogy King abszolút nem Watson, az írásaiból hiányoznak a "megszokott", a 40K-hoz köthető watsoni súlyos, sötét, kibergót elemek, a kozmikus mértékű háttérjátszmák, és a nyers kilátástalanság, inkább csak keménykedés, meg hentelés az egész. Bár ahol ez a stílus fantasy téren maradéktalanul sikeres (lásd: Salvatore, Caldwell, satöbbi...), ott talán King-gel sem lehet gond. Még valami: akit a fent tárgyalt Stackpole regény esetén már heveny szédülés kerülgette a farkasos utalások miatt, az a kezébe se vegye ezt a könyvet, mert teljesen ki fog akadni. :)

Szóval ez a könyv az Űrfarkas rend hétköznapjaiba enged bepillantást egy fiatal újonc, a Fenris kegyetlen világán élő Ragnar személyén keresztül. A Fenris kemény világ, nagyrészt viharos tengerek borítják, ahol kis, földrengésektől sújtott szigeteken húzzák meg magukat az erősen skandináv-vikinges jellegűre sikeredett embercsoportok törzsei. Ragnar felnőtté avatási szertartásának éjszakáján megtámadja őket egy rivális, a szigetről régebben elűzött klán, és a túlerőben lévő ellenség a Végzet Kiválasztói (Choosers of the Fallen) - valójában az Űrfarkasok toborzói - szeme előtt csap össze a törzzsel. Ragnar meghal a csatában, de előtte sok ellenséget elpusztít, köztük a támadók vezérét is, a vele nagyjából egykorú Strybjorn-t is. Kis idő elteltével Ragnar meglepve tapasztalja, hogy még mindig él: a Kiválasztók életre keltették, hogy elvigyék magukkal messze, a Fenris egy másik részén lévő kiképzőtáborba, hogy végül eljutva a rend főhadiszállására, az óriás méretű, Agyar (Fang) nevű hegyre, Űrfarkast neveljenek belőle. Ugyanerre a "sorsra" jut gyűlölt ellenfele, Strybjorn is, és kettejük vetélkedése végigkíséri az egész könyvet. Ragnar hamar kitűnik gyors reflexeivel és vezetési képeségeivel, és ennek végül bizonyságát is kell adnia, mikor a Fenris egy elfeledett helyén, mélyen a föld alatt egy káosztemplomba, és az egész bolygót fenyegető veszélybe botlanak...

Mint említettem már, King stílusa teljesen eltér Watsonétól. Bár akadnak bőven párhuzamok az Űrgárdistával (Space Marine; anno magyarul is megjelent, igen szép sikerrel), a két könyv ég és föld. Kingnél minden csupasz, színtelen (bár a könyv nagy része eleve havas vidéken játszódik), és túlságosan is elmerül a farkas-buzulásban. :) Míg d'Arquebus-ék hosszú évek alatt fejlődnek olyanná, amilyenek, az Űrfarkasok ezt (mármint a tényleges, űrgárdistává válós részt) megoldják pár korty spéci koktéllal, ami azért időnként mutálódik, hogy ne legyen olyan egyszerű a dolog (eegen, kiköpött vérfarkasos a téma). Míg az Öklök esetén rendkívüli módon átüt az alapító ős-primarcha, Dorn félistenszerű imádata, az Űrfarkasoknál az ugyanebben a "pozícióban" lévő Russ eléggé mellékes szereplő, említése valahogy olyasmi megszokott szinten történik, mint manapság a hétköznapi "istenezés". Rengeteg a hosszadalmas, mégis kissé unalmas és fakó leírás, párbeszéd úgyszólván nincs, a szereplők mind kemény csákók, falkaszellemben nevelt farkasok, jellemük, gondolataik nincsenek, vagy csak felszínesek. A regény végéért pedig kár, nagyon kár... ilyen ostoba "deus ex machinae"-t ritkán olvasni - pláne, hogy a legyőzött fő-fő-főellenség később utalás szintjén visszatér.

Tartalom: [4 | 4 pötty] (éppen megüti a középszerű szintet)


U.i.: A Szukits belekezdett Dan Abnett kilenc(!) részes WH40K sorozatába (Gaunt's Ghost), ennek első része, az "Első és egyetlen" (First And Only) nemrég jelent meg magyarul. Olvasás alatt, addig teljes Abnett bibliográfia itt...


/Petrus




Automatikus keresés a CU Keresővel korábbi cikkekre az alábbi kifejezésekkel:

- [ Könyvespolc ]

- [ Petrus ] korábbi cikkei

- [ könyvkritika ] - típus szerinti keresés

- [ gemmell shadowrun warhammer 40k ] - kulcsszavas keresés (bármely előfordulásra)



[ lap tetejére ] / [ bevezető ] [ tartalom ] [ novellák ] [ kritikák ] [ ismertetők ] [ rpg ] [ miegyéb ] [ lebelezés ]

Copyright ©2004-2005 Petrus & CU-Team