|
Bűvös hajó
(Első könyv)
A bingtoni élőhajók a világ igazi csodái. Ácsmesterek
remekművei, melyeket "mágusfából", ebből
a roppant értékes, titokzatos anyagból faragtak
- a hajók orrát díszítő szobrok teljesen életszerűek,
s ha a kereskedőcsalád harmadik nemzedékének tagja
is meghal a fedélzetén, a hajó életre kel. Az orrdísz
mozogni és beszélni kezd, öntudatra ébred. Az élőhajó
olyan értékes, hogy a család, amely készítette,
több nemzedéknyi adóságot halmoz föl, hogy birtokoljon
egyet. Az életre kelt hajó csak egy családtagnak
engedelmeskedik és az irányítása alatt olyan hatékony
eszköz lesz, amely hatalmas vagyonokat halmozhat
föl a családnak.
A Bűvös hajó a Vestrit kalmárcsalád történetével
foglalkozik, akiknek hajója a családfő, Efron Vestrit
halála után kel életre. A hajó öröklése azonban
megosztja az eladósodott családot, hiszen további
boldogulásuk és elveszített vagyonuk visszaszerzésének
egyetlen reménye az élőhajó.
A Hat Hercegségtől délre fekvő Bington birodalmán
túl azonban egy ifjú és ravasz kalóz nagyravágyó
terveket kovácsol, a Kalózok Királya akar lenni.
Céljai eléréséhez azonban szüksége van egy Élőhajóra.
|
Sajnálta
őket mind, akik Bingtonban születtek
és haltak meg, s közben őseik átkozott
alkujának árnyékában voltak kénytelenek
élni. Talán az volt az egyezség legrosszabb
része, hogy mindannyian megkedvelték
Bingtont és a környező zöld dombokat
és völgyeket. Dús volt, akár a dzsungel,
a föld zsíros és fekete, a víz kristálytiszta,
az erdők tele vaddal, mindez olyan gazdagságot
kínált nekik, ami felülmúlta az úttól
kimerült, megfáradt telepesek álmait,
akik elég bátrak voltak hozzá, hogy
kikössenek a bingtoni öbölben. Végül
megköttetett az igazi szerződés, de
nem a szatrapával, aki névlegesen ennek
a vidéknek az ura volt, hanem magával
a földdel. A szépség és termékenység
kéz a kézben jártak a járvánnyal és
halállal.
És még valamivel, ismerte
be önmagának Ronika. Volt abban valami,
hogy az ember Bingtoni Kalmárnak nevezte
magát, s nem csak azért, mert szembeszállt
a Záporfolyamon érkező furcsa dolgokkal,
hanem azért, mert a sajátjának tartotta.
Az első Kalmárok egyenesen a Záporfolyam
torkollatában telepedtek le, házaik
alapját az ártéri fák gyökereire építették,
a fák között hidak íveltek át utcák
gyanánt, a folyó áradása a házak alatt
sodorta hordalékát, éjszakánként pedig
a viharok ringatták őket. Olykor maga
a föld rengett alattuk, s ilyenkor a
folyó is tejszerű fehér lett egy napig,
vagy egy hónapig.
A telepesek két évig éltek
itt a rovarok és lázas betegségek ellenére,
a gyors sodrású folyó pedig mindent
elvitt, ami belehullott. Mégsem ezek
a nehézségek, hanem a különös dolgok
űzték el őket. A Kalmárok kis kolóniáját
betegségek és halál hajtotta egyre délnek,
a furcsa rettegés, ami az asszonyokat
olykor hatalmába kerítette, az önpusztító
rohamok, amik a férfiakra törtek rá,
mikor fát vágni indultak az erdőbe és
a folyóba vetették magukat. A több,
mint háromszáz családból hatvanhét élte
túl az első három évet. Még most is
nyomon követhető a vándorút a Záporfolyam
torkollatától Bingtonig; az út mentén
elhagyatott, kihalt települések sorakoznak,
megannyi sikertelen próbálkozás. Végül
aztán itt, a későbbi Bingtonban, a Kalmár-öbölnek
elkeresztelt parton már elviselhető
távolságra kerültek a folyótól és mindattól,
amit a víz hozott. Akik úgy döntöttek,
a Záporfolyam mentén maradnak, minél
kevesebbet beszélnek, annál jobb. Az
Esővadon Kalmárai rokonlelkek voltak,
szükséges részei mindannak, ami Bingtont
alkotta. |
|
|